Jenga és a legyőzhetetlen gravitáció
A Jenga egy olyan társasjáték, amit képtelenség megunni! A játék lelke egy torony, melyet felépítünk, majd „szétcincálunk” és átépítünk. A Jenga egyszerűnek tűnik, mégis komoly kihívások elé állítja a játékosokat. A megpróbáltatások mellett azonban arra is törekszik, hogy jókedvre derítsen minket.
A játék elején egy masszív tornyot kell építeni hasábokból. Soronként három építőelemet kell egymás mellé helyezni. Az épülő sorokat pedig egymáshoz képest kilencven fokkal el kell fordítani (tehát keresztbe, egymásra merőlegesen álljanak). Miután felhasználtuk az összes elemet, és elkészült a torony, kezdődhet a móka! A játékosoknak felváltva kell egy-egy téglatestet kihúzni az épületből, és azt a torony tetejére illeszteni. Mindig fel kell tölteni a torony legfelső szintjét, csak utána lehet tovább építkezni. A hasábokhoz csak egy kézzel lehet hozzányúlni. Az nyeri a játékot, aki sikeresen felteszi az utolsó hasábot a torony tetejére, mielőtt az összedőlne.
A Jenga egy olyan „pokoli” torony, mely próbára teszi az ember tűrőképességét, türelmét, koncentrációs képességét. Rákényszerít arra, hogy sebészeket megszégyenítő higgadtsággal használja az ember a kezét, ha győzni szeretne. Míg a játékos teste lelassul, pszichésen teljesen felpörög. Az izgalom, az adrenalin folyamatosan nő, ahogy a torony – lépésről lépésre – egyre magasabbá és instabilabbá válik. Elég egy leheletnyi kézremegés, egy rossz helyről kihúzott hasáb vagy egy pontatlanul áthelyezett elem, és a torony váratlanul és megállíthatatlanul dőlni kezd.
Következzen egy emlékmorzsa, életem első Jenga játékából:
Jó ideje pakolgattuk a hasábokat. A hézagos torony már magasra nyúlt. Kissé erőtlenül, de próbálta még tartani magát. Ismét én következtem.
Csigalassú mozdulattal közelítettem a kiszemelt építőelem felé. Féltávnál azonban finoman irányt váltottam. Új áldozatot szemeltem ki magamnak. Úgy gondoltam, ha ezt a hasábot húzom ki, sikerül alaposan megnehezítenem majd a játékostársam dolgát, és talán a torony sem dől még össze. Megszabadítottam a téglatestet a torony alsó szintjének fogságából és a legtetejére költöztettem. Miként a pillangó könnyedén leszáll a virágsziromra, olyan gyengédséggel helyeztem az elemet a torony csúcsára. Örömittasan konstatáltam a tökéletesen kivitelezett hasábáthelyezést. Majd váratlanul, az addig mozdulatlan torony egyszeriben életre kelt. Imbolyogni kezdett, mígnem egyre nagyobb kilengéssel táncolt. Egy ideig még bíztam benne, hogy befejezi a keringőt, majd kezdett az utolsó reménysugár is szertefoszlani, amikor a torony – egy félresikerült piruettet követően – minden kétséget kizáróan túlzottan is jobbra hajolt.
Jájj! Ez fájni fog. A lelkemnek és az asztalnak is... – gondoltam magamban.
Legszívesebben ordítottam volna egy nagyot: Neeeee!!! De helyette a fojtogató csendbe burkolóztam, nehogy a szájüregemből kiáramló hanghullámok adják meg a végső lökést a torony teljes megsemmisüléséhez. Testem minden izma megfeszült, szemeim tágra nyíltak, fogaim összeszorítva, kissé lefelé konyuló vicsorgó szájtartással ültem tovább. Homlokomon stressztől duzzadt izzadságcseppek csillogtak. Szájszárazság és légszomj lett rajtam úrrá
Akarva akaratlanul is ökölbe szorítottam kezeim, a gyomrom teniszlabda méretűvé zsugorodott, a lábujjaim görcsösen összekuszálva zsúfolódtak a cipőben... igen, azt hiszem egy szösszenetnyit izgultam.
Utolsó esélyként kevésbé patetikus fohászkodásba kezdtem: Ó, Mennyei Játékok Istene! Egy aprócska, ámbár sürgősen teljesítendő kéréssel fordulnék hozzád! Hozz létre valami gravitációs zűrzavart, vagy csak hajlítsd meg a teret az asztal környékén! Segíts, hogy az erőhatások valami csoda folytán kiegyenlítsék egymást, és ne dőljön el a torony! Legalább is Ne most, ne nálam!
Gondolom sejtjük a folytatást: a torony lassan, és visszafordíthatatlanul megindult. Talán túl sokat kértem...
Míg a torony a vesztébe zuhant, és széthullott elemeire, rövid képkockákban lelki szemeim előtt lepergett az életem.
Végül az asztalon és földön koppanó hasábok hangos moraja visszarepített a valóságba. De ez a valóság cseppet sem volt fájdalmas, éppen ellenkezőleg! A torony összeomlásával nemcsak saját magát zúzta szét, de megtörte a hosszú percek óta fennálló lélegzet-visszafojtott feszültséget is. A megsemmisülés olyan leírhatatlan megkönnyebbülést hozott, hogy bár én „vesztettem” a játékban, mégis felszabadultan, jókedvűen éreztem magam. Kilazultan, boldogan nevettünk együtt a Jengapajtásommal!
Gyorsan újra felépítettük a tornyot! Vágytunk az izgalomra, a szórakozásra! Egy kis tapasztalattal a hátunk mögött a második körben még magasabbra tudtuk építeni a tornyot, mielőtt összedőlt volna. Amellett, hogy elképesztően jól szórakoztunk, szinte észrevétlenül fejlődtünk. Fifikásabban választottunk építőelemet, ügyesebben koncentráltunk, és kifinomultabban pakoltunk szintről szintre.
A Jenga szuahéliül azt jelenti: építeni, de a játék valójában sokkal többet jelent. A Jenga maga az izgalom, a humor, a feszültség és ellazulás, minőségi kikapcsolódás a barátokkal.
Jó játékot kívánunk!
